Bérenger, a haldokló király valójában egy bármelyikünkhöz hasonló, halálát elfogadni képtelen, lázadozó ember, aki erejét visszanyerve parancsolgat, fennhéjázik, mintha az élete s hatalma örökké tarthatna, gyengeségét észlelve pedig kapaszkodna bármibe, egy mégoly átlátszó hazugságba is. Szűcs Ervin remekel az emberi lét e határmezsgyéinek érzékeltetésében. Az előadás erőssége Boros Csaba zenéje, valamint Both András díszlete, Balogh Angéla jelmezei.

A király halódik kolozsvári előadása kevésbé hangsúlyozza az abszurd színház, Ionesco életművének tipikus abszurd elemeit, inkább az abszurd közegbe sodródott emberi közösséget mutatja meg. Az abszurd el is tűnik az előadás végére, amikor már a falak is, az ég is megrepedt, s maradt a meztelen szembesülés az elkerülhetetlennel. Ahogyan a műsorfüzetben fogalmazzák az előadás summáját: „Az emberi kiszolgáltatottság, elesettség, tehetetlenség – a mulandóság maga akkor tud kilépni a tragikus groteszk vagy a nevetséges abszurd tartományából, ha reménykedünk a megváltásban és hiszünk a feltámadásban”. Itt és ebben lesz az Én vagyok a szél folytatása, párdarabja és ellenpontja is egyben ez az előadás, amely Gera György magyar nyelvű fordításának felhasználásával készült. 

Bodó Márta: „A király halódik úgy abszurd, hogy valójában végtelenül egyszerű”, Szabadság, 2026 április 8.

Az író lánya – Marie-France Ionesco – azt írja, hogy A király meghal című darab színpadra állításakor nem királyoknak vagy uralkodóknak kell megjelenniük, hanem a hétköznapi embernek, aki kénytelen szembenézni a halál valóságával, kísérőkel övezve (gondoljunk csak a hat nőre az Én vagyok a szél című előadásból). A darabban szerepel Szűcs Ervin (sokoldalúság, gumiember-mutatványok, színpadi fegyelem), Varga Csilla (erő, tisztaelméjűség, gyakorlatiasság, humor), Albert Csilla (nyíltság, fájdalom, hűség), Váta Lóránd (cinikus, bohócszerű, ripacskodó), Daradics Hannah (hiteles), Sinkó Ferenc (pergő nyelvű, mindenhol felbukkanó). Kivételes, következetes, nagy potenciállal bíró színészgárda. Egy bizonyos ponton a rendező eltér a színházi konvencióktól, amikor bejelentik a közel-keleti háborút. A halál borzongató szele, a nézők rettegése, majd a megnyugtató bejelentés, hogy csak álhír. Tompa Gábor egy abszolút hideglelő, provokatív, zsigeri előadást hozott létre, a visszafordíthatatlanság ékesszóló tükörképét. Félrevert harangszót maradék időnkhöz. Ne ámítsuk magunkat: fortuna labilis, eljön a halál, „s szeme a te szemed lesz” (Pavese).

Alexandru Jurcan: Ceremonia degradării [A leépülés szertartása], Tribuna – 566. sz. – 2026. április 1-15.

Tompa Gábor rendezésére visszatérve, „kiemeli a király szellemi leépülését, a világ jelképes szétbomlását, az élesen eltérő szereplőket, a köztük munkáló feszültséget, a hatalomba csimpaszkodó király nevetnivalóan szánalmas pillanatait ellentétbe helyezve a hallgatás és a fennköltség momentumaival. Both András díszlete letisztult, az üres tér az egzisztenciális űr érzetének kifejeződése. A Balogh Angéla jegyezte jelmezek nem csak a szereplők státuszát sejteti, hanem leépülésük fokát is. És nem utolsó sorban Tompa Gábor rendezése egy felhívás a közönség felé, hogy elgondolkodjon az élet értelmén”, de a halál elkerülhetetlenségén is. A színrevitel teszi önmagában Eugène lonesco szövegét olyan színházi élménnyé, amely éppoly mélyreható, mint amennyire felzaklató. Boros Csaba zenéjének kíséretében, amely kiemeli a központi témát, a halált, valamint jelzi az idő múlását, a király belső világának leépülését, a hatalom illúziójából a realitásba történő átmenetet, a valóság elfogadását.

Demostene Șofron: Cum mor capetele încoronate? [Hogyan halnak a koronás fők?], Făclia, 2026. március 17.